Két poszt
1.
Hogyan érkezik, ha betoppan,
s ha elmegy, miképpen távozik,
arról semmi nem tudható, pedig
jól értesültek, akik hallgatnak
róla. Megkülönböztethető vagy
sem a látomástól a valóság,
s mi teszi azokat, mint a lencse,
kicsivé vagy naggyá? Hogy fényből
burok feszül rajtuk, a tekintet
érzékelheti-e?
Egyszer azt
mondom róluk, reggelente tiszta
zöldek, máskor, hogy a szín a szem
adománya. Hiába hazudozok,
igazam van így is, úgy is?
2.
A címszereplő és társai
extravagánsak, némely jegyüket
leszámítva a szöveggé válás
során nyerik el személyiségüket.
A bizonytalan körvonalak
élesebbé válnak, de a kontúrhoz
később sem illeszkednek a formák.
Posztmodern vagy poszthumán
látásmóddal pillantva rájuk,
különbözőt érzékelek belőlük,
hiába ugyanaz a szem. Félő,
a tárgyat tekintve én sem vagyok
számukra azonos. Engem másként
azonosítanak, tekintettel
a motor kerekére vagy a fék-
pofákra, ha, mint mondatai
révén a szerelési útmutató,
a megértés száguld felém,
s másként, ha eltapos és elhagy.
Nem tudom, a táj látható-e
száguldás közben, vagy a Harley-Davidson
műszerfala? Vagy csak rátalál a hős
a saját helyszínére?
Semmi
Hogyan mondható el, hogy széttörik
a dörrenéstől, és szerteömlik
belőle a vakító fény? A sötét
hogyan? S bármi – ha amelyről
tudható, bekövetkezik. Az esély
lesz létező, amikor üdvözletét
mondja a kíméletlen angyal –
betör. Nem ismerhető, hogy honnan,
és az sem, miként lesz jelenvaló.
Citeraszó sincs, nemhogy gordonkáé.
Nem arról van szó, hogy egészében
kitörlődött a gépből az,
ami az életemet igazolja,
hanem, aminek korábban helye nincs,
az megjelent félelmetesen,
és előállt komor méltósággal.
Szerep annyi sem jut, mint játékfilmben,
hogy két villanó másodpercen át
perzsa ízesítésű sültcsirkét
egyek a teheráni KFC
asztalánál, önfeledten, amíg
nézem, a digitális szakács
lótuszgyökért főz kétszázhuszonöt
követője tekintete előtt.
Van, aki egyszerre kap nyolcszázezer
könyvet, szemére homályt
s a vízilóhorda éjszakai
üvöltését, hogy az isteni
iróniát megérezze. Ki az,
aki tapogatja a lapokat,
ki hallja a folyam dagonyázó
jószágait? Vészkijáratot fúr-e,
hogy a tapasztalat káoszából
napvilágra jusson, ahol
a csönd harsog s a látvány káprázatos?
Túl döbbeneten és szorongáson
nem értem a kvantumfizikát.
Hiba révén teremti meg
a valóságot, mely megjelenik
a nulla és a követő pillanat
töredéke között, magába töltve
az antianyagot. Mellém állt,
merev arcot borított képére,
nem a gonosztevőét, hanem azét,
akit még a gonosztett előtt
szerettem meg. A gépiratok,
miként a kámfor, elillantak,
páraként sem maradt utánuk semmi,
amelyből a pokol kiszagolható lenne.
Sem a luk, amelyen át a múlt
megannyi filéje elszisszent sietve.
A semmi is megtapasztalható.
Gyűjtőszenvedély
A „CCR” és az „EL and P”
a lomtárat kitakarja: minden
jelentéstől mentes a jelenetben.
Diófarost nagyágy, epedával.
A TV vonatablaka szürke.
A világvevő sparheltplatniján
nem pattog a só. Tavalyról maradt
pusztuló pókhálók. A disznóól
korhad, a kert mennye a feledés
homályába zuhan. A hajnali
háztetők veres fantomfájdalma.
A szomszéd macska, a rohadék.
Napról napra tágabb naprendszerré
ürül a tér, nevenincs kisbolygókkal,
száradt muskátlik üstököseivel.
Értelmezhetetlen horzsolások,
hamis napkelte, kóboráram.
Szerteporladó gyűjtőszenvedély.
A szó, amely jobb, mint a tartalma.
Női géphang: a számhoz nem tartozik
előfizető. Ami még létező, mind
valami másnak a helyére áll.
(Megjelent az Alföld 2021/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Nagy Hajnal Csilla munkája.)
Hozzászólások